Miután édesapja, Buday Gábor reaktorfizikus, nem olyan meghökkentő, hogy Pálosné Buday Tünde az atomenergia világában kötött ki. A Paks II. Zrt.-hez egy egészen különleges pályafutással a háta mögött érkezett az eredetileg angol nyelv és irodalom tanár diplomával rendelkező szakember, aki éppen édesapja miatt választotta a pedagógusi pályát. Már diplomával a zsebében félévet töltött az Erasmus program keretében Klagenfurtban, ahonnan nyári, anyanyelvi táborokba közvetítették ki, illetve elmehetett nagyjából a világ bármely pontjára tanítani. Mivel a spanyol nyelv érdekelte, Dél-Amerikára bökött rá a térképen. Röviddel ezután már ott találta magát egy kolumbiai középiskolában, ahol egy osztályban harminc – egyenruhát és személyenként négy igen hasonló csengésű nevet viselő – diák ült. Ők amerikai, Tünde brit akcentussal beszélt. Egy kis spanyolországi kalandozás és ottani nyelvtanítás után tért haza, s immár férje oldalán létrehozta Szekszárdon saját kis nyelviskoláját, amely mellett egy ideig a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban is tanított. Nyelviskolájában lubickolt a sikerekben, eredményekben, hiszen ő maga teremtette meg a kereteket, amelyek közt hatékony, eredményes munkát tudott végezni. Kis csoportok voltak, nem kellett a fegyelmezéssel időzni, mindenki motivált volt. – Olyan feszes módszert alkalmaztam nyelvtani magyarázatokban, rendszerezésben, mint amit apukámtól láttam – jegyzi meg.

Alapvetően szolgálatnak tekinti a tanítást, amelybe nagyon sok energiát fektet, igyekszik sok élményt, figyelmet adni, ugyanakkor nagyon szigorú. Nemcsak a diákokkal, hanem önmagával szemben is. A házi feladatokhoz mindig részletes értékelést, magyarázatot fűzött. Ezzel a módszerrel sikerült az iskolát, tanulást és a világot is unottan szemlélő tinédzserekhez utat találnia, s őket tanulásra sarkallnia, amit komoly sikernek élt meg, hiszen motivált, tudásra éhes tanítvánnyal könnyű, legalább is könnyebb eredményeket elérni. – Rengeteg figyelmet, pozitív visszajelzést kaptam a diákoktól – hangsúlyozza hozzáfűzve, tudja, hogy állami oktatásban nem könnyű kialakítani azokat az ideális körülményeket, amelyeket ő a nyelviskolájában megteremtett. A vezérelve a minőségi oktatás és a hatékonyság volt. Hogy mégis maga mögött hagyta ezt az időszakot, annak az volt az oka, hogy a család Új-Zélandra költözött. Tünde egy aucklandi magániskolában helyezkedett el angol nyelv és irodalom szakos tanárként, ami egyben volt nagyszerű lehetőség és óriási kihívás. Itt találkozott ugyanis először tanulási nehézséggel küzdő diákokkal. Egy 15 éves dél-koreai autista fiú okozta a legtöbb fejtörést számára. Végül aztán a hozzá vezető utat is megtalálta, amiben nagy segítséget jelentett az, hogy váltani tudott a teljesítmény-központúságról az elfogadásra, illetve jól jött annak a hazánkban használttól eltérő módszertannak az alkalmazása, amit leendő angoltanároknak oktatott másodállásban intenzív hétvégi kurzus keretében.

Összességében rengeteg színes élmény és tapasztalás érte. Úgy gondolta, már mindent elért az oktatásban, ezért más területen, felnőttek között fogja próbára tenni magát – búcsúzott az új-zélandi iskola igazgatójától, aki nevetve azt mondta: Először ezt kissé bántónak érezte, ma már tudja, hogy valójában dicséret, ráadásul igaz is. Nem tud kibújni a bőréből, bár most csak a családtagjait tanítja. Igény lenne másoktól is, de a munka és az ingázás sok energiát követel, ez most nem fér bele az idejébe, azt viszont mindig örömmel veszi, ha tanácsot, segítséget kérnek tőle. Ez soha nem érzi tehernek, miként az sem fárasztotta soha, ha valamit többször el kellett mondani, ha tanításról van szó, végtelenül türelmes. 

„Once a teacher, always a teacher”