A Paks II. Zrt. szakfordító-tolmácsaként dolgozó paksiból szekszárdivá lett Pálosné Buday Tünde egy éve tért haza családjával Új-Zélandról. – Azért költöztünk oda annak idején, hogy a családunk összekovácsolódjon – meséli Tünde. – Férjem, Miklós, a borászata miatt állandóan estébe nyúlóan dolgozott, a borkóstolók miatt sokszor még vacsorázni sem tudtunk együtt, szinte csak a vasárnapi ebédnél találkoztunk. Mivel úgy éreztük, hogy ez nem mehet hosszú távon, gondoltunk egyet, s úgy döntöttünk, hogy amíg a gyerekek kicsik –akkoriban voltak 6 és 9 évesek –, elmegyünk külföldre „egy pár éves csapatépítőre”, egyúttal megalapozzuk a fiaink nyelvtudását. Új-Zélandra esett a választásunk – mondja Tünde.  Turistavízummal érkeztek három hónapra, végül négy évet maradtak az országban, ahol minden ajtó könnyen nyílt számukra.

Bement a közeli nemzetközi magániskolába, ahol állást ugyan nem hirdettek, de gondolta, tesz egy próbát. – Mondtam, Tündi vagyok Szekszárdról és szeretnék itt tanítani. Azt mondták, rendben – idézi fel vidáman. Angol nyelvet tanított négy éven keresztül, miközben férje egy borászatban dolgozott. Hamar megtalálták a helyüket az ottani katolikus közösségben is, ahonnan aztán magukkal hoztak egy szokást is. Akárcsak Új-Zélandon, most már a szekszárdi katolikus közösségben is családról családra jár a vándor Szűzanya oltárképe. Amikor az oltárképen ábrázolt Szűzanya „vendégségbe érkezik”, együtt imádkozhat az egész család, ami erősíti a köztük lévő köteleket akkor is, ha a gyerekek néha ezt „fejen állva” teszik, ahogy néha az ő fiaik. Tapasztalat ugyanis, hogy sokkal stabilabban működnek azok a családok, ahol együtt imádkoznak. – El kellett mennünk a világ másik felére ahhoz, hogy igazi családként térhessünk vissza – foglalja össze Tündi, aki ahogy a magánéletben, úgy a munkában is megtartó közöségre lelt. 

A Paks II. Zrt. munkatársaként egy építő, alkotó közegben telnek mindennapjai Vass Péternek is, aki ugyancsak eltávolodott Pakstól, hogy aztán visszatérhessen. – Amikor végeztem a Műegyetemen, kalandra vágytam, így Londonba mentem három hónapra nyelvet tanulni. Ebből végül majdnem három év lett – meséli Péter, akit aztán mégis hazahúzott a szíve. – Egyértelművé vált, hogy a gyökértelen nagyvárosi lét nem nekem való, így nem volt kérdés, hogy ha hazajövök, akkor kizárólag Paksra, hisz’ minden ide köt. A döntésben nagy lökést adott az új blokkok megépítéséről szóló 2009-es parlamenti határozat is – árulta el. Péter számára is könnyen nyíltak az ajtók: 2009 év végén már a Paksi Atomerőműben dolgozott, s amint lehetőség nyílt rá, csatlakozott az új atomerőművi projekthez, ahol jelenleg radioaktívhulladék-kezelési szakterület-vezetőként dolgozik. Pakson minden szempontból ismerős közösség várta úgy a munkában, mint magánéletben. Feleségével, Klaudiával három gyermeket nevelnek. 

– Házasságunk egyik alappillére a hit. Korábban is többször kaptam hívást Istentől, aki nemcsak a templomba várt vissza, hanem egy személyesebb kapcsolatot is kínált, ám a Jézus által kijelölt úton örömmel járni sokszor nagy kihívás – mondja Péter. Úgy véli, hogy a keresztény közösség, amelyhez tartoznak, minden szempontból megerősíti az életüket. Az élet minden területén ez a szellemiség vezeti a családot. – Bevallom a keresztény családapa szerep okoz néha meglepetéseket, a gyerekek hitben nevelésért tett próbálkozásaim sokszor nekem jelentenek egy-egy újabb lépcsőt a szeretetben.