Számos egzotikus országot bejárt, élt és dolgozott Angliában és Új-Zélandon Sidló Tibor Gábor. Világjárásáról temérdek fotó gyűlt össze az elmúlt csaknem 20 évben. A Sidló család ma már Pakson él, Tibor vezető hidrogeológus-mérnökgeológus szakértőként a Paks II. Zrt. Építészeti és Telephely-vizsgálati Osztályát erősíti.

– A fotózás számomra kifejezetten hobbi – szögezi le rögtön az elején. S ugyanilyen gyorsan azt is elárulja, hogy apai nagyapja ajándékozta meg a fényképezés szeretetével. Ő művészi szinten fotózott, éveken át vezette Miskolcon a fotókört, egyébként pedig Perecesen praktizált körzeti orvosként.

– Hivatását az unokatestvérem vitte tovább, hobbijait – a geológiát és a fotózást – pedig én – fűzi hozzá. Miskolcon született és nevelkedett, s nagyon sok időt töltött nagyapjával, aki különös érdeklődést mutatott az ásványok iránt. Tibor általános iskolásként és gimnazistaként minden nyáron ásványtáborba ment. A Zemplénben sátoroztak, kisebb-nagyobb felfedező túrákat tettek, majd később ásványfesztiválokon kiállítóként járta az országot. Nem meglepő, hogy az első fényképezőgép is a nagyapa ajándéka volt. Tibor az akkor még kezdetleges digitális Canon fényképezőgéppel a nyakában meg sem állt az Egyesült Államokig. A sikeres érettségiért jutalmul nagyapja ’56-ban kitelepült fivérénél tölthetett hat hetet Los Angelesben, ahonnan nemcsak temérdek fotóval, hanem egy újfajta szemlélettel, nyitottsággal tért haza.

2011-ben egy állásajánlatnak köszönhetően Új-Zélandra költöztek párjával, Nórával, majd a festői környezetben összeházasodtak. Kisfiuk, Joe is ott született. Ezt követően, fél év magyarországi tartózkodás után Angliában talált munkát. A hosszú vándorlás során tizenkét év alatt tizenhatszor költöztek. Utoljára 2017 áprilisában Paksra. A város, ha fotótémaként nem is vetekszik Új-Zélanddal, a családalapításhoz kiváló helyszín, rengeteg a rendezvény, sportolási, kikapcsolódási lehetőség. Tibor és felesége Nóra, aki többdiplomás művésztanár, de elsősorban édesanya – három gyermeket nevelnek. A kicsik persze állandó alanyai a fotózásnak, de Tibor legszívesebben természet-, illetve makrófotókat készít. Ehhez egy Új-Zélandon vásárolt D3200-as Nikon jelenleg az eszköze, amelyhez egy 18-55 mm-es és egy zoomobjektívet használ. Utómunkára nem áldoz túl sok időt, de néhány kézenfekvő lépést elvégez annak érdekében, hogy jobban előcsalja a téma hangulatát.

Szeretek kora reggel vagy délután fotózni, akkor a legszebbek a fények. Az évszakok közül újabban az ősz a kedvencem.

– Nem tanultam fotózni, inkább csak online fórumokon néztem utána annak, ami érdekelt. Így például annak, hogyan lehet játszani az expozíciós idővel, ha szeretnék egy vízesést fátyolszerűen ábrázolni – avat be a részletekbe. Fényképeit 2003 óta gyűjti egy dedikált vincseszteren. A merevlemez tele van hegyekről, barlangokról, bányákról, tengerekről és más csodákról készült felvételekkel. – Új-Zélandon rengeteget fotóztunk, kimeríthetetlen fotótéma. Bár elkövettük azt a hibát, hogy a közeli tropikus szigeteket nem jártuk be – fogalmaz. E képek legjavát, valamint Nóra maori harci maszkokat bemutató akvarelljeit 2019 októberében a paksi közönség is megismerhette a Csengey Dénes Kulturális Központ tárlatán. – Sok mindent lehúztunk a bakancslistánkról, de Dél-Amerikában, Kínában készült fotókkal szívesen kiegészíteném a gyűjteményemet – összegzi Tibor.

Elsősorban a téma megszokottól eltérő bemutatása foglalkoztatja Köller Balázst. Nyitott szemmel jár, álló- és mozgóképeket is szívesen készít, sőt légifelvételeket is. Igaz, ez utóbbi, véleménye szerint, sajnos ma már Magyarországon is túlszabályozott. 

A Generáltervezési és Műszaki Dokumentációkezelési Osztály főszakértőjében máig élénken él annak emléke, amikor édesapjával a fürdőszobában hívták elő a fotókat. Természetesen fekete-fehéreket, hiszen a színes akkor még csak álomnak tűnt. – Raktuk a képeket az egyik oldatból a másikba a sötétszobának kikiáltott fürdőszobában, azután csipesszel felakasztottuk a fregolira száradni – emlékszik vissza. Abban, hogy a fotózás az egész életét végigkíséri, minden bizonnyal szerepe van édesapjának és ezeknek az élményeknek. Az első fényképezőgépét, egy szovjet gyártmányú Viliát, tízéves korában kapta. Mindenhova vitte magával, s mindent lefotózott, ami „szembejött”, beleértve a családtagokat is. Ezért egyébként mostanáig hálás a rokonság, sokat segítenek fényképei egy-egy családtag emlékének megőrzésében.

Ha emlékei nem csalnak, 1986-ban középiskolásként –    immár a saját ösztöndíjából – megvette a következő gépet, egy tükörreflexes, cserélhető objektíves Zenit 12XP-t, ami jól kiszolgálta, de mégiscsak vágyott egy nyugati gyártmányra. Ez – szintén ösztöndíjból –    már a főiskolás időszakban össze is jött, vásárolt egy Pentaxot.  – Amikor a kezembe vettem, azonnal éreztem, hogy ez igazi műszer! – meséli. Manapság egy Panasonic Lumix G6-tal kapja lencsevégre a kiválasztott témákat. Ezt is ugyanolyan körültekintéssel választotta ki, mint minden mást.

Nyolc éve használja, s hiába van rendkívül nagy választék, nem viszi rá a lélek, hogy újra cserélje. A gép a hobbi és a profi kamerák között van „félúton”, és három objektívet használ hozzá a témától függően. Balázs az utómunkálatokra is szán időt, különösen a mozgóképeknél – merthogy előszeretettel készít videófelvételeket. Pár éve vásárolt egy drónt, így már madártávlatból is meg tudja örökíteni a szép tájakat. – Elsők között tettem le a jogosítványt. Elszomorít, hogy nálunk manapság rossz szemmel nézik, ha valaki drónozik, miközben külföldön ennek sokkal pozitívabb a megítélése – fogalmaz.

A fotózásra visszatérve, azt mondja, próbál más szemszögből látni és láttatni dolgokat, elcsípni nem szokványos pillanatokat. Gyakori résztvevője a céges fotópályázatoknak is. Előfordul, hogy az archívumából választ, de szívesebben készít újat.

Ilyenkor nem rest hosszan megtervezni, előkészíteni a megvalósítást. Amikor az árnyék volt a téma, egy könyvre helyezett gyűrű képével nevezett. Az ötlet nem eredeti, de sok energiát fordított arra, hogy egyedi legyen az eredmény. Legendás love story, a Rómeó és Júlia szolgált alapul, de – mivel ez könyvkiadásban nem állt rendelkezésére – a színházi szöveget szerkesztette át, s a lapokat szótárba „fűzte be” a megfelelő könyvszerű hatás érdekében.

Balázs számára a fotózás csupán kedvtelés, amivel újabban nincs ideje sokat foglalkozni, nem vesz már részt aktívan fotókörök, online fórumok munkájában. A „krónikás” azonban örök időkre, visszavonhatatlanul ő maradt a családban.

Imádja a természetet, elsősorban a hegyvidéki tájat Varga Gábor. Az egyik legkedvesebb képe Indonéziában készült egy vulkán tetején a napfelkeltében. – Több száz fényképet készítettem azért, hogy megleljem köztük ezt az egyet – mutatja az ikonikus képet a Beszerzési Osztály vezető szakértője, aki gyerekként kezdett fotózni. Tizenegy évesen lépett be a Magyar Madártani Egyesületbe, mert már akkor nagyon szerette a természetet és a madárvilágot. A fényképezés szeretete nagyapjától ered, aki amatőr fotós volt. Gábor a nagypapa e témával foglalkozó könyveiből tanulta meg az alapokat, majd természetesen a gyakorlat sem maradt el: egy születésnapjára kapott Zenit géppel és nagyapja régi objektíveivel indult el a szabadba, hogy madarakat kapjon lencsevégre. Kifejezetten a madárfotózás érdekelte, de ahhoz azért több kell, jobb technika, alaposabb tudás és persze kitartás. Az időigényes foglalatosságban végül elmaradt a sikerélmény, így a fényképezés néhány évre háttérbe szorult. Gimnazistaként vette kézbe újra a fényképezőgépet és azóta le sem tette. Ám igazán komoly és szerethető hobbivá a digitális technika tette számára ezt a tevékenységet, egyebek között azért, mert nagyobb teret adott a gyakorláshoz. – Nézegettem az albumokat és az ott látható képeket összehasonlítottam a sajátjaimmal.

Őszintén el kell ismernem, hogy eleinte nem tetszett, amit láttam – meséli. Saját magát képezve, akkor még elsősorban a nyomtatott szakirodalomból mélyítette el korábban megalapozott tudását, később fotózással foglalkozó weboldalakat is látogatott. Most egy Canon 60D típusú gépet használ, többnyire egy nagylátószögű és egy alap zoomobjektívvel felszerelve. A képeket nem igazán manipulálja, csak az alapbeállításokat, képkivágást „teszi helyre”, igyekszik olyan felvételt készíteni, ami már nyersen jó.

Varga Gábor szereti felfedezni a világot, sokat utazik, s mindig magával viszi a fényképezőgépét. Úti céljai között leginkább olyan helyek szerepelnek, ahol sok a hegy vagy dús a növényzet, hiszen ezeket fotózza legszívesebben.  Ám – mint mondja – manapság már elsősorban nem a fotózás, hanem a kikapcsolódás kedvéért utazik, és ha akad olyan látnivaló, amelyet érdekesnek talál, akkor azt lencsevégre kapja. – Ez persze nem profi természetfotózás, inkább csak az emlékek megörökítése. Ha az ember családdal utazik, illetve, ha az utazás a fő cél, akkor ez másként működik, például nincs idő kivárni a megfelelő fényviszonyokat – részletezi.

Legkedvesebb képének születéséről még elárulta, hogy Indonéziába lakodalom helyett utaztak a feleségével. Már hajnalban kimentek a Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Parkban található vulkánokhoz, hogy elkapják az ideális pillanatot.

– Ez egy hatalmas kráter, amelyben nyolc vulkán van, a kráter pereméről három működő kúp is látható. Az objektívet a kerítésre támasztottam. Két órát várakoztunk, közben szinte felkelt a Nap. Már épp feladtuk volna, amikor sikerült elkapni egy jó pillanatot – idézi fel.

A természetfotózás türelemjáték is egyben.

Gábor és családja Tolnán él, ahol a Duna kiváló téma, ám most elsősorban a portréfotózással ismerkedik. A család legfiatalabb tagja a négyéves Zsombi, így természetesen inkább egy-egy róla szóló örömteli pillanat megörökítése a cél, amit a kis rosszcsont nem mindig könnyít meg – mondja nevetve Gábor.