Pálfi Zsuzsanna az Általános Biztonsági Osztály humánbiztonsági munkatársa, továbbá a Madocsai Református Egyházközség beosztott lelkipásztora vallásos családból származik, ezért természetes volt számára, hogy hittanórákra, táborokba járt és konfirmált. A megtérését is ennek köszönheti, hiszen – ahogy maga is mondja – a hit hallásból van. Amikor úgy érezte, hogy szüksége van valakire, mindig tudta, hogy merre keresse.

 

– Különbséget teszek aközött, hogy valaki vallásos vagy hívő ember – mondja az istentiszteletet követő beszélgetésünk elején, majd folytatja: – Sokak csupán hagyományból járnak templomba és nevelik eszerint gyermeküket, de ebből is tud később erősebb kapcsolat létrejönni. Azok az igemagvak, melyeket sikerül egy lelkipásztornak vagy hitoktatónak elültetnie, remélhetőleg egyszer kikelnek. Hívővé akkor válik az ember, amikor nemcsak külső nyomás hatására vagy megszokásból, hanem belső késztetésből, saját meggyőződése alapján szeretne Istennel lenni – fejti ki. Zsuzsónál a gimnázium idején jött el ez a pillanat. Sokat kereste önmagát, voltak küzdelmei, mint minden tinédzsernek, ezért egy vasárnap már nem kötelező jelleggel, hanem önszántából ment templomba.

Egy alkalommal úgy érezte, Isten őt is a lelkipásztori szolgálatra hívja, amit vonakodva, de végül elfogadott. A pályaválasztás során nem is volt kérdés: a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karát jelölte meg. Belelátva aztán a lelkipásztori hivatás nehézségeibe és örömeibe úgy döntött, hogy főállásban nem kíván elhelyezkedni benne, de elszakadni sem szeretne tőle teljes egészében. Így jött a lehetőség, hogy otthoni gyülekezetének beosztott lelkipásztora legyen. – Istentiszteleteket, esküvőket, keresztelőket és egyéb gyülekezeti alkalmakat tartok – mesél jelenlegi szolgálatairól.

Számomra az a szép ebben a szolgálatban, hogy az Úr hívott el és tett alkalmassá rá, nem én magam. Az ige hirdetését pedig a testvérek úgy tudják elfogadni tőlem, hogy azt nem én mondom, hanem Isten rajtam keresztül üzen nekik.

 

Zsuzsó az egyetem után – párjával együtt – haza akart költözni. A Paks II. Zrt.-nél betöltött munkaköre nem idegen számára, hiszen a budapesti évek alatt egy információbiztonsági cégnél vállalt munkát, ahol bizalmas adatokat kezelt. – Isteni kegyelemként éltem meg, hogy újra a család, a barátok és a gyülekezet közelében lehetek. Pesten gyökértelennek, hontalannak éreztem magam – számol be akkori érzéseiről. Igaz, hosszabb idő után, de végül férje, Márk is el tudott helyezkedni a környéken, akivel idén nyáron házasodtak össze. – „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.” (1 Korinthus 16,14) Ezt az igét választottuk az esküvőnkre. Feltétel nélkül szeretni valahol a legkockázatosabb és legnehezebb dolog, hiszen az igaz szeretet nem egy érzés, hanem egy döntés, amely mellett nap, mint nap el kell kötelezni magunkat – magyarázza. Fontosnak tartja, hogy a feszültebb pillanatokban is szeretettel viszonyuljanak és szóljanak egymáshoz. Ebben – ahogy sok minden másban – Isten van a legnagyobb segítségükre. Nem utolsó sorban, könnyebb így esketnie, hogy azonosulni tud a szolgálattal. Férjével most azon dolgoznak, hogy le tudjanak telepedni Zsuzsó szülőfalujában, Madocsán.

Lakosságarányosan szép számban járnak rendszeresen templomba. Az utolsó statisztika szerint a madocsaiak 42%-a vallotta magát reformátusnak, ami kimagasló, de ez abból is fakad, hogy a településen csak református templom van. Azt sajnálja, hogy nagyon kevesen vannak a férfi hívek, régebben nagyobb létszámmal képviseltették magukat. Nehéz megszólítani a fiatalokat is, de abból a szempontból jónak mondható a helyzetük, hogy református lett a falu iskolája, ezáltal pedig nemcsak a gyermekeket, de szüleiket is könnyebb elérni.

Mindegyik egyházi ünnep fontos neki, de talán a húsvét az, ami megérteti vele, hogy mit tett értünk az Úr. Karácsony kapcsán pedig egy igét idéz:
„Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2 Korinthus 8,9)

– Ez a lelki gazdagságról szól. Azt fejtettem ki ennek kapcsán egy prédikációmban, hogy milyen is igazából gazdagnak lenni. Hiszen lehajolt hozzánk a Magasságos, hogy megérthessük őt, és ezáltal felemeljen az ő gazdagságába – zárja gondolatait.

Horváth Miklós Dénes szülei is keresztény vallásúak voltak, csak más-más egyház tagjaiként. Amíg édesanyja evangélikus istentiszteletre, addig Miklós és testvérei – a korszaknak megfelelően, édesapjuk római katolikus vallását követve – misére jártak apukájukkal. Otthon is az életük része volt a vallásgyakorlás, a közös asztali és esti imák viszonylag állandóak voltak. – Leány ikertestvéremmel egész kiskorunkban a világunk része volt már a Jézuska, a barátunk, aki ajándékot hoz és akit bármikor elő is lehetett rángatni, főleg igazságot tenni köztünk. Elsőáldozás után meg már nagyon pontosan tudtuk és soroltuk is a bűnöket, persze leginkább a másikét. Jézuska velünk élt, majd Jézus lett, sőt, Jézus Krisztus, és csak néztem egy nagyot, amikor kiderült, hogy a Krisztus nem is a családneve – részletezi kedves emlékeit budapesti munkatársunk.

Döntő volt és felejthetetlen számára a kamaszkorában több évig végzett rendszeres ministrálás a Mátyás templomban bátyjával és az ő piarista osztálytársaival, akik bevették társaságukba.

Érdeklődésemre elárulja, hogy az 1970-es években nem volt magától értetődő és természetes, hogy valaki nyílt hitéletet éljen, inkább amolyan rejtőzködőt. Szerencsés volt, se KISZ, se katonaság, se párt, se egyéb alternatíva nem tudta eltéríteni vallási meggyőződésétől. – Ha elhanyagoltam, hiányzott, ha bántották, az engem is bántott, és megvédtem, mert egyszerűen ezt kellett tennem – erősít rá hitének fontosságára a cég vezető létesítési szakértője.

Huszonhat éves volt, amikor egyszer beült a Szent István Bazilikába egy esti misére, és akkor, ott pont azt a hangot hallotta, amire fiatal felnőttként vágyott és szüksége volt. Mindez annyira lenyűgözte, hogy több mint harminchat évre ott is maradt dr. Farkas Attila lelkiatya, művészettörténész, érseki tanácsos széles, majd szűkebb közösségében. Az atya, egészen a múlt évben bekövetkezett haláláig, jóban-rosszban kísérte őt, barátok voltak a hitben. Napjainkban a közel eső, Batthyány téri Szent Anna templomot látogatja, nyáron pedig Balatonfüreden jár misére, ahol az idő nagy részét töltik a családdal. Utazásai során is rendszeresen betér Isten házába. – Ismerős helyek, szinte mindenfelé, templomok, kápolnák, székesegyházak, dómok, katedrálisok, ezért is jó katolikusnak lenni, mindenhol otthon tudsz lenni bennük egy kicsit, nem csak építészeti szépséget jelentenek. Mindegyikben ugyanaz van, amiért az ember minden vasárnap is elindul otthonról – jegyzi meg.

A hit minden nehezebb élethelyzetben jó támasz, de amikor öröm van és egyensúly, akkor is segít, pluszt ad. Minden több általa, a hit kincs.  

 

Szóba kerül a 2023 őszén készült statisztika is, mely a hívők számának csökkenését mutatja hazánkban. Miklós sem tartja mellékesnek a keresztények lakossági arányát, de nem tapasztalja, hogy komolyabb hitehagyás lenne az utóbbi tíz éveben. – Sőt, szentmisére talán még többen is járnak, mint korábban, és ahol én megfordulok, ott sok a fiatal is. Ők általában nem a formális keresztények, hanem igencsak aktívak. Az én időmben sokkal kevesebben voltunk – mondja a két lányát szintén a vallás útján elindító édesapa. Azt érzékeli és nem örül neki, hogy romlik a történelmi egyházak megítélése. Megoldásnak a szembenézést tartja a külső és belső okokkal, valamint a felfrissülést a Szentlélek segítségével. – Ennél nagyobb esély nincs, ami meg ennél kevesebb, az biztosan nem elég – teszi hozzá.

Az adventről ekképp gondolkodik: – Nem jó, ha csak úgy beesünk a karácsonyba. Fel kell rá készülni, fel kell tölteni a türelem zsákot! A hétköznap hajnali rorate misék, az esti gyertyagyújtás a koszorún, imádság, lélekrendezés mind-mind a felkészülés régen ajánlott és kipróbált elemei – sorolja. Miklós ezeken túlmenően adventi reneszánsz és barokk egyházi zene hallgatásával is hangolódik az ünnepekre, így az ekkortájt tapasztalható „bolondok háza” elviselhető, sőt… 

Végül azon kérdésre, hogy mely példázatot választaná karácsonyra a Bibliából, a következőt feleli: – Karácsony a remény születése, a reményről pedig a tékozló fiú példázata jut rögtön az eszembe. Maga Jézus, mondja el az embernek az Atya legfontosabb üzenetét, hogy szeret és hazavár mindenkit. Sőt, megünnepli, ha belátjuk dolgainkat és hazatérünk hozzá. „…És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” (Lukács 15,20) – mondja el, majd hozzáfűzi: – Sohasem késő!

A paksi Jézus Szíve katolikus templomnál találkozunk Krickij Szergejjel, ide jár vasárnaponta misére. A Paks II. Zrt. szakfordító-tolmács főszakértője Kárpátalján, Beregszászban nőtt fel, ott végezte az általános iskolát. Szülei válása után nagyszüleinél laktak itt 1988-tól, nagymamája magyar. – Tudni kell mamámról, hogy gyermekként zárdában nevelkedett és apácának készült, vagy inkább készítették. Aztán jött a II. világháború és megváltoztak a tervek, az élet. Ha apácának ment volna, meg sem születek – mondja a rá jellemző mosollyal az arcán. Mivel nagymamája mélyen vallásos volt, látogatta a templomot, rendszeresen imádkozott, gyónt, áldozott, így érthetően gyermekeit is eszerint nevelte. Pedig az egykori Szovjetunióban kemény retorzióval járt a hitgyakorlás. – Mesélte nekünk, hogy valamikor az ’50-es években, felismerhetetlenül beöltözve egyszer misére ment, a rá következő napon pedig már jelentkeztek is a rendszer ügynökei, és mondták neki: „Ha ezt még egyszer megpróbálja, nem lát többé napvilágot”. Ezt megfogadta, és csak a Szovjetunió ’91-es szétesése után, hosszú szünetet követően kezdett újra aktív vallási életet élni – idézi fel nagyanyja történetét alig észrevehető akcentussal. Szergej tizenkettő, húga kilenc lehetett, amikor megkeresztelték őket görögkatolikusnak, természetesen ez is a mamának volt köszönhető.

Családjuk számára a ’90-es évek eleje egy kifejezetten nehéz időszak volt Kárpátalján. A nagyon magas infláció mellett az emberek hónapokig, akár egy évig sem kaptak fizetést. – Jól emlékszem, ahogy nyugdíjas nagymamám kötötte a zoknikat és kesztyűket, édesanyám pedig, aki délutánonként nevelő volt egy bentlakásos iskolában, a vásárosnaményi piacon árulta őket délelőtt, majd ment a munkahelyére, ahol hónapokig egy fillért sem kapott.

Volt egy másik támasz is: Szergej még gyerekként megszerette a harmonikát, a beregszászi művészeti iskolában kezdte elsajátítani a hangszer fortélyait. Ezután jelentkezett az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol a négyéves képzését három év alatt végezte el. Innen kiváló eredménnyel nyert felvételt a Donyecki Állami Zeneakadémiára. Egy ideig tanított is az akadémián, majd korábbi ungvári középiskolájában, mellette pedig fordításokat is vállalt. Jelenleg is minden szombaton tart órákat Budapesten, a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola AMI és Zeneművészeti Szakgimnáziumban. A harmonika iránt érdeklődők már találkozhattak nevével városunkban is, hiszen Az Ifjú Harmonikásokért Alapítvány kuratóriumi tagjaként harmonikakurzusok, koncertek, nemzetközi rendezvények szervezésében, fellépéseken is részt vesz.

2015 nyarán kapott szakfordító-tolmács állásajánlatot Pakson a beruházás kapcsán az egyik orosz cégnél – családját még ez év őszén magával hozta –, majd tavaly csatlakozott a Paks II. Zrt.-hez. A hit fontosságát igyekszik ő is továbbadni három gyermeküknek, de nem szeretne erőltetni semmit, négyéves kislánya és nyolcéves fia így is elkíséri őt vasárnap. Arról is mesél, hogy nagyobbik, tizenhét éves fiát még Donyeckben keresztelték, ő ortodox, kisebbik fia viszont a Jézus Szíve templomban kapta meg a katolikus keresztséget. Hasonló helyzet a nagymama családjában is volt, ahol négy testvér görögkatolikus, míg a mama római katolikus lett. Szergej is járt mindkét gyülekezet alkalmaira fiatalon. A két egyház között a szertartásokban és a templomokban is van eltérés: a görögkatolikus templomban sok ikon van, a liturgia hosszabb, hasonlít az ortodox szertartásra, és közben csak énekelni lehet, mert az emberi hangot tartják a legtökéletesebb hangszernek, amelyet az Úr teremtett.

A gyerekkori karácsonyokra visszaemlékezve felidézi, hogy nagy volt a készülődés náluk, a tágabb család gyűlt össze ilyenkor. Kárpátalján is hagyományos magyar étkek kerültek az ünnepi asztalra: halászlé, rántott ponty, bejgli. Magától értetődő volt, hogy az éjféli misére is elmentek. A jelenlegi háborús helyzet nem teszi lehetővé, hogy édesanyját meglátogassák Beregszászban, húga pedig az Egyesült Államokban él. – Most nagyon bonyolult a helyzet, és ha elmennék anyukámhoz, már nem biztos, hogy visszaengednének. Talán most ő jön hozzánk – zárja gondolatait.