Az oroszországi Penzában született, édesanyja orosz származású tanárnő, édesapja katonatiszt volt, ma már mindketten nyugdíjasok. Identitásában a magyart tartja meghatározónak Nagy András. Mint mondja, az oroszt inkább érti, mint beszéli, ez is tükrözi, hogy világlátására nem igazán volt hatással a kétnyelvűség. Az viszont igen, hogy az édesapja hivatása miatt időről időre költözniük kellett. – A legtöbb lakást, amiben éltem, egy nap alatt fel tudtam számolni – jellemzi a sok költözés rá gyakorolt hatását. Az általános iskola utolsó éveiben, a középiskolás és egyetemi időszak alatt Tatán éltek, ott születtek a barátságai, bár, mint mondja, egyes vélemények szerint a barátság gyengeség. Hétvégente ma is hazajár Tatára, Paks, mondhatni, átmeneti szállás. – Pedig néhány éve vettem egy hűtőt, s nemrég egy lakást is – jegyzi meg. Magyarázatul hozzáfűzi: korábban azt mondta kollégáinak, akkor lesz paksi, ha vesz egy tartós fogyasztási cikket. Első munkahelye a Paksi Atomerőmű volt, ahol – ahogyan most is – a hulladékkezelés kérdéskörével foglalkozott, majd eltöltött néhány évet a MOL-nál. A Paks II.-höz azért jelentkezett, mert úgy gondolta, kezdetektől részt venni egy atomerőmű építésében szép feladat, nagy kihívás. Utóbbiakat bizonyára szereti, hiszen szinte megállás nélkül tanul. Most például párhuzamosan informatikát és zenét.

Biomérnöki diplomáját a BME-n szerezte környezetvédelmi szakirányon. Azóta, ha olyan munkakörbe került, amihez nem volt megfelelő végzettsége, megszerezte. Így mára van energiagazdálkodási specialista, munkavédelmi szakmérnök, a Paks II. Akadémia keretében atomerőművi szakember képesítése, és másfél év van hátra a mérnök informatikus képzésből. Ezzel párhuzamosan idén elkezdte a Debreceni Egyetem könnyűzenei tanszakának előkészítőjét is. Ennek kicsit hosszabb történetét a rá jellemző iróniával, szarkazmussal, sőt néhol némi cinizmussal fűszerezett sajátos stílusban idézi fel. Annak idején az alternatív kocsmarockot játszó Avion zenekar menedzsere lett, mondván, jól tudja majd hasznosítani az egyetemi hangstúdió vezetőjeként szerzett kapcsolatait. Míg társai a színpadon „szenvedtek”, addig neki a backstage kényelme jutott. – A többiek mondták, szálljak be, tanuljak meg hangszeren játszani. Trombita már volt a zenekarban, mellé kellett még egy fúvós. – Akkoriban kerültem Paksra, felhívtam a zeneiskolát, ahol a pozan és a szaxofon közül lehetett választani. Az utóbbi lett, mert azon dedikált gombok vannak. Három évig jártam, mikor a többiek szóltak, hogy hagyjam abba, mert túlképzett leszek – meséli. Ezután viszont társai tanultak, ezért most ő érzi úgy, hogy le van maradva, így beiratkozott az egyetemre. S hogy miért zenélnek? A válasz erre is csak félig komoly: András szerint a srácok többsége focinak álcázza a közös kocsmázást, mivel azonban tőlük a sport távol állt, ezért ők zenélnek. A hol játszanak manapság kérdésre csípőből válaszol: – Inkább hol nem… Lemondtunk már arról, hogy sztárzenekar leszünk – fogalmaz. Tény, hogy mostanában már kissé lazábban veszik a zenélést, pedig volt igen szép periódusuk: játszottak a Gödörben, a Zöld Pardonban, az EFOTT-on, a Szigeten. Bár a zenekar-alapítás idején a testmozgás még szóba sem jöhetett, András manapság rendszeresen sportol. Egy szerelmi bánat után döntött úgy, hogy keres magának egy olyan küzdősportot, ami segít kilábalni a gödörből. – Utánanéztem az interneten és összehasonlító elemzést végeztem. A legkeményebbnek a krav maga tűnt. Két iskolát találtam Budapesten, ahol akkor éltem, ezeket megkerestem, hogy fogadnak-e olyan valakit, aki harmincéves elmúlt és eddig háttal ült a tévének, amikor sportműsor ment – idézi fel sajátos pikírt humorával. Az első foglalkozás során többet töltött a földön, mint állva, de bebizonyosodott, hogy ezt neki találták ki, mivel a krav maga inkább utcai harc, mint sport. Azok a tematikus napok tetszettek neki igazán, amikor például metrókocsit béreltek, hogy életszerű körülményeket teremtsenek a küzdelemhez. Mivel Pakson nincs krav maga, most kick boxra jár, ahol néha megesik, hogy ha megüti valaki, a védekezést megfűszerezi néhány utcai elemmel.

S ha már utca: néhány éve András nap mint nap rója a paksi utcákat, sőt még az Ürge-mezőt is. Mégpedig egy kutya társaságában. A négyéves bullterrierről, Liliről kiderül, hogy nem túl barátságos, illetve az is, hogy gazdája számára nagyon fontos, hogy jól érezze magát. A reggeli és esti séták során mindig a kutya dönt arról, hogy hova mennek. – Ebben szabad kezet kap – jegyzi meg András. Liliről azt is elárulja, hogy a tatai tóban szívesen fürdik, a Dunában viszont nem. Úgy tűnik, lélekben ő is inkább tatai, mint paksi.