Antóci Mónikával egy-egy kapucsínó mellett beszélgetünk. Ahogyan az élénkítő ital választásában gyorsan megtaláljuk a közös nevezőt, úgy a beszélgetés során is. Móni nyílt, egyenes, és ha a beszélgetés során kirajzolódó életútja nem is, kitartása, elszántsága mindenképpen irigylésre méltó. 

Második osztályos volt, amikor szülei válása után Paksra költöztek. Bátyja édesapjukkal maradt. Ez persze törést okozott a lelkében, de az még inkább, amikor tinédzserként két évet fűzőben kellett élnie és nagyjából a felállással és leüléssel véget is ért a mozgástartománya. A tény, hogy nem táncolhat, nem lovagolhat, illetve a témában szaktekintélyként számon tartott orvos jóslata, miszerint tíz év múlva tolószékben végzi, hatalmas sokk volt. Mostanáig négy gerinc-, két térd- és egy bokaműtéten esett át. Azt mondja, a betegsége faragta tudatossá, sőt inkább önfejűvé. – A szabadságvágyam és ez a betegség nem kompatibilis. Küzdök ellene, mert tudom, ha elfogadom, akkor végem – mondja.

Az első diagnózis idején Pécsett tanult vegyipari középiskolában. Két év szó szerinti és átvitt értelemben vett toporgás után gondolt egy merészet, levette a fűzőt, sőt, lóra ült. – Akkor én már nem hallgattam se Istenre, se emberre – teszi hozzá. Megtanult angolul, s az interneten kutatva rábukkant egy pennsylvaniai alapítványra, jelentkezett a kutatási programjukba, de végül a pénzt a kiutazáshoz nem tudta előteremteni.

Itthon megkereste az egyetlen, erre a témára szakosodott orvost, akinek első ilyen problémával küzdő magánbetege lett. – Nekik hála tudok járni, tudtam szülni. Nagyon jó volt, hogy nem hagytak belesüppedni a betegségtudatba. Egy életre hálás vagyok – fogalmaz. 

Mire a vegyésztechnikusi minősítést megszerezte, a magyar finomvegyipar tulajdonképpen tönkrement, így nem a szakmájában helyezkedett el, hanem az akkor induló internetpiacon egy budapesti cégnél. Nagyon erős versenyhelyzet volt, amit igazán élvezett. Akárcsak pályafutása következő állomását, amikor is egy nagyon jól szervezett banknál dolgozott kontrollerként. Közben 2005-ben megszületett lánya, Viki, akinek édesapjával három évvel később elváltak útjaik, neki pedig be kellett látnia, hogy Budapesten egyedül nem tud gyereket nevelni. 2010-ben visszajött Tolna megyébe, ahol megismerte kisebbik gyereke, Réka apukáját, akivel nyolc évet töltött együtt. – Nehéz az én makacsságomat és önfejűségemet velem együtt élve elviselni – indokolja különválásukat. De, mint hozzáteszi, rátalált arra a társra, aki tudja ezt tolerálni és nyugodt, biztos pontot jelent az életében. Párja – elmondása szerint – hihetetlen empátiával rendelkezik. Ez elengedhetetlen, hisz’ kettejüknek négy lányuk van, azaz igazi mozaikcsaládot alkotnak annak minden szépségével és nehézségével. Abban, hogy most kiegyensúlyozott az élete, Móni szerint komoly szerepe van annak is, hogy 2017 decemberétől a Paks II. Zrt.-nél dolgozik. Munka mellett szakít időt arra is, hogy képezze magát. Ám nem csak műszaki koordinátori feladataihoz kapcsolódóan.

Fitoterápiát – azaz gyógynövényekkel való gyógyítást – is tanul. – 2019-ben úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó ennyi gyógyszert szedni, radikálisan csökkentettem a mennyiséget, és amit lehetett, természetes alapanyagokkal váltottam ki. Ettől az életminőségem sokat javult – idézi fel.
Érteni is akarta mindezt, ezért jelentkezett természetgyógyász képzésre, majd az alapvizsga után fitoterápiára szakosodott. S ha még nem volna elég mindez, a háztartás, a munka és a tanulás mellett kertészkedik is – gyógynövényeket termeszt –, illetve önkénteskedik és természetesen szervezi a család, a gyerekei életét.