Bucsi Eszter, a Humán Erőforrás Igazgatóság szakmai titkára a munkában precíz és pontos, szereti, ha valami jól szervezett, emellett a váratlan helyzeteket is kiválóan kezeli. Szabadidejét is éppen így éli. Munka után első dolga, hogy kutyáját sétálni vigye. A séta helyszíne sokszor a Duna-part. Eszter nemcsak Tutyival jár le a partra, néha futócipőt húz. Aki valamilyen sportot űz, az jól tudja, hogy a mozgás nemcsak a testet edzi, hanem a lelket is ápolja. A Duna finom morajlása a mozdulatoknak ritmust, a madarak csicsergése pedig új lendületet ad. Eszter igazi dunai lány. Habár édesanyja az ország északi részéből költözött Paksra, Eszter már itt született. Gyermekkorától kezdve meghatározó számára a Duna.

Habár szereti az ország északi dombjait is, hiszen anyai nagymamája a mai napig ott él, a kérdésre, hogy tudná-e nélkülözni a Dunát, határozott nemmel felel.

Nekem szükségem van arra, hogy akár naponta lejöjjek a partra és itt töltődjek.

Nyaranta nem riasztja meg, hogy a folyó vize hűvösebb, szívesen mártózik meg benne. Ha néhány nap szabadságot vesz ki, a távolabbi úti célok között is jó eséllyel szerepel a Duna. Nemrég például a Dunakanyarban járt.

Erős kézzel húzza éppen a part irányába a kishajót. A hullámok fel-felcsapnak a stég deszkáira, a hatalmas szél nemcsak a vizet dirigálja, hanem néha igyekszik lekapni a baseballsapkát Nagypál Béla fejéről, aki kiváló reakcióidővel nyúl utána és nem hagyja azt vízbe esni. A Minőségügyi és Minőségfelügyeleti Osztály vezetője, amikor csak ideje engedi, a Dunán van. Kishajójával – amelynek belsejét maga építette – segíti a kishajóvezetői vizsgára vállalkozók felkészülését. Nagyapja imádta a vizet, hiszen – hasonlóan a család számos tagjához – dunai hajós volt, a folyó teljes hajózható szakaszát bejárta kapitányként. Ez a szenvedély pedig Bélára is átragadt.

Habár ő nem szeret horgászni, nagyapját mindig kivitte a vízre, hogy pecázhasson, addig a ladikkapitány, azaz Béla, a szigeteken bóklászott. Szívesen mesél nagyapjáról, a kalandos-fövenyes gyerekkorról, miközben az erős szélben a hajó csak úgy hasítja a Duna vizét. A Duna paksi szakaszát – laikusként úgy tűnik – méterről méterre ismeri. Meséli, hogy melyik partszakasz milyen volt és milyen ma, hogy hol szélesebb, hol keskenyebb a meder, hol kell vigyázni, hogy kikötéskor el ne akadjon a hajócsavar. Mint mondja, a Duna szeretete náluk családi hagyomány, legkisebb fia, Marci is rendszeresen vele tart a vízre.

Sokan eveznek egy hajóban. Fontos, hogy együtt mozogjanak. A víz sodrása, a dobos adta ütem, egymás ritmusa mind-mind komoly figyelmet kíván. A húsz evezős csak akkor tudja hatékonyan szelni a vizet, ha megtalálja az összhangot.

A szabadidős sárkányhajózáshoz nem kell komoly evezős előélet, sokkal fontosabb a ritmusérzék.
Az ASE Dragons sárkányhajó-csapatot összefogó Bardon József, amikor épp nem a Dunán van, akkor sugárvédelmi főszakértő a Vegyészeti Sugárés Környezetvédelmi Osztályon. A víz szeretete nála is fiatalkori élményekből fakad. Győrben, a főiskola alatt kezdett kenuzni, kajakozni. Paksra visszatérve folytatta a sportot, majd jött a sárkányhajó: 2005 óta járnak le a Dunára, általában hetente kétszer, azért, hogy evezzenek. A csapat magja, 10-12 fő egészen a kezdetektől együtt evez. Minderről a Duna-parton beszélgetünk, a kissé esős időben várjuk, hogy érkezzenek a csapattagok. A zord időjárás sem szegi kedvüket, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a Józsi által összefogott csapat komoly sikereket ér el.

Még a parton állót is magával ragadja, ahogyan a sok evezős húzza a vizet és ritmusra szeli a holtágat. Jól látszik, a közös nevező ebben a sportban kifejezetten fontos. Mint mondja, leginkább az evezés miatt kedveli a sárkányhajózást, s mindez lányára is hatással volt, hiszen Gerda is imádja a vizet. Sokszor tart édesapjával a Dunára vagy a holtágra és felül a hajóra, hogy dobosként vegyen részt az edzésben, de kajakozott is sokáig. Most éppen a tánc szerelmese. A mozgás és a ritmus mindkettőben közös.