Több évtizedes szakmai tapasztalattal a háta mögött lett öt évvel ezelőtt a Paks II. Zrt. munkatársa Tari Gábor. Bár munkával töltött éveit gyakorlatilag Budapesten töltötte, és ma is ott él, gyorsan leszögezi, hogy vidéki srác. 

– Iparági gyerek vagyok – mondja. – Az akkoriban nagynak és modernnek számító Mátravidéki Erőmű lakótelepén nőttem fel. A mi földrajzkönyvünkben úgy jelenítették meg, hogy Közép-Európa legmodernebb erőműve. Bár ez már nem volt igaz, mire én tanultam a könyvből, azért nagyon büszkék voltunk rá – kezdi történetét. 

Mivel szülei és a bátyja az erőműben dolgoztak, teljesen magától értetődő volt, hogy ő is ott fog. – Már az általános iskolában elhatároztam, hogy belőlem villamosmérnök lesz. Mondtam ezt úgy, hogy igazából fogalmam sem volt, hogy mit csinál egy villamosmérnök, de azt láttam, hogy fehér köpenyes, okos kinézetű emberek, akiknek jó dolguk van – idézi fel. 

Az ország egyik leghíresebb villamosipari technikumába, az Üteg utcába jelentkezett. – Felvételezni kellett, igen komoly dolog volt, nagyon büszkék voltunk, hogy oda néhányunkat felvettek – mondja, hozzátéve, hogy itt megtanulta a szakma középszintű alapjait, és hogy megvalósítsa álmait, a Budapesti Műegyetemre ment, ahol amellett, hogy komoly szakmai ismeretekre tett szert, a szakma szeretete is megalapozódott benne. 

Akkor még mindig komolyan gondolta, hogy erőműben fog dolgozni. Már az egyetemi felvételinél ösztöndíjszerződést kötött a Magyar Villamos Művek Tröszttel, s ebben a leendő munkahelyként a Mátravidéki Hőerőmű Vállalat szerepelt. Az élet azonban más lapokat osztott. Ahogy fogalmaz, kiszervezték alóla az erőművet: az eredetileg lignittüzelésű üzemet átalakították olajtüzelésűre, mint később kiderült, közvetlenül az olajválság előtt, ezért aztán bezárták a céget. Így került Budapestre, az MVM-hez hálózattervező mérnöknek. 

A szakma, illetve a szélesebb közvélemény a ’90-es években ismerhette meg Tari Gábor nevét, amikor az MVM-ben elkészítették a nagyfeszültségű villamos hálózat (alap- és főelosztó hálózat) hosszú távú fejlesztési stratégiáját, melyet a következő két évtizedben megvalósítottak. Tovább növelte széles körű szakmai ismertségét, amikor 2008-ban a Magyar Villamosenergia-ipari átviteli rendszerirányító Zrt. vezérigazgatója lett. Mint mondja, megadatott neki, hogy szakmai útja során minden soron következő lépésnél szembe találkozott a korábbi döntéseivel, munkájával. Terveztek valamit – ő lépett tovább –, neki kellett megvalósítani, elkészítették a hálózati stratégiát, ennek elemeit nekik kellett kiviteleztetni, a rendszerirányító vezetőjeként pedig már a komplex rendszer üzemeltetéséért felelt. 

– Nagy kihívás volt persze, de jó volt, hogy mindig csak egy-egy lépést tettem meg, nem kellett nagyot ugrani, nem volt keszonbetegség – jegyzi meg nevetve. 

Szavai szerint életútja olyan, mint a szegény ember legkisebb fiáé, aki elindul a vándorbotjával, vállán a tarisznyával. Nem tett mást, mint végezte a munkáját legjobb tudása szerint, az útja pedig egyenes volt. 

– Ilyen értelemben úgy élem meg, hogy szakmailag teljes életet tudtam élni – összegzi hozzátéve, ez nemcsak szakmai, hanem magánéletére is igaz. Még mielőtt erre térne, elárulja, hogy az idő múlásával az ember rájön, hogy át kell adni a tudást. Ezt most ő a Paks II. projektben igyekszik megtenni, ahova az évek során kialakult kiemelkedő rendszerszemléletét is hozta. 

– Jó tapasztalatom van a fiatalokkal. A Villamos Osztállyal kerültem szorosabb munkakapcsolatba, érezhető, hogy jó közösség. Azok a fiatalok, akik itt dolgoznak, nagyon fogékonyak, egymást húzzák felfelé. Látszik, hogy érdekli őket a háttér is, nem csak egy adott részfeladat, amivel foglalkoznak – foglalja össze. 

S ha már szóba kerül a család, némileg elérzékenyülve elárulja, hogy a feleségével középiskolás koruk óta ismerik és szeretik egymást. Négy gyerekük már családot alapított, így a párjaikkal és az unokákkal együtt – egyelőre – tizenheten alkotják a szűk családot.